Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Magyarul beszélő indián törzsek EQUADOR-ban

2009.03.30

Magyar táltos barlang Ecuadorban I. rész

Móricz János felfedezése a dél-amerikai, magyarul beszélő indiánokról

 



A Harvard Egyetemnek a Peapody Museum jelentette, hogy a Puebla-ba (Mexikó) kiküldött kutatócsoportjuk, az ott lefolytatott ásatások leletanyagából megállapította, hogy az amerikai ember nem 12-15,000 éve jelent meg Amerikában, hanem több mint negyvenezer éve. Az ásatásoknál emberi csontvázakat, csiszolt kőszerszámokat találtak olyan őslényekkel együtt, amelyek már több mint 40,000 éve kihaltak. Az USA hírügynökségei a hírt világgá röpítették.

Móricz János, magyar testvérünk, akkoriban Ecuadorban, Peruban és az Amazonas vidékén, olyan indián törzseket talált, amelyek tagjaival magyarul (!) tudott beszélgetni. Legendáikban sok ezer éves múltjuknak és a tőlük kirajzott más népekkel való rokoni kapcsolataiknak tudata él.
Móricz felfedezéseit senki nem tudta cáfolni, ellenben a spanyolok részérő, politikai és gazdasági okokból súlyos támadásoknak volt kitéve.
Felfedezései igen nagy horderejűek. Annyi bizonyos, hogy a sok évezredes sötétségbe burkolt őstörténetből, a magyarság ősi múltja fényesen fog felragyogni, a világ összes népe előtt. Az 1900-as évek elején a tankönyvekből, napi sajtóból, szakkönyvekből köztudomású volt, hogy az Amazonas őserdeiben olyan fehér indián törzsek élnek, amelyeket még alig tudtak megközelíteni, így ez a vidék sok meglepetéssel kecsegtette a kutatókat. Íme itt a meglepetések egy szelete.

Az 1920-as években több híradás is érkezett, hogy a Dél- és Közép-Amerikában dolgozó magyar mérnökök és munkások, a helyi indián munkásokkal magyarul beszélgetnek. A II. világháború után az itt letelepedett magyar emigránsok egy része ezt komolyan véve, alaposabban utánajárt a dolognak. Ezek egyike volt Móricz János, aki a 60-as években Ecuadorban kezdett kutatni. Itt három indián törzs, a Cahari, a Mochica és a Puruha tagjaival magyarul beszélt. Ezen felbuzdulva régészeti és levéltári kutatásokat végzett, s többek között 10 ezernél is több magyar azonos térképészeti és családnevet gyűjtött össze. Kutatásai eredményeként az egyik argentin egyetem történelmi tanácsosnak nevezte ki.

Elsősorban Ecuadorban kutatott, aminek a fővárosa Quito. A város a nevét a régi Quito birodalomról kapta. Ez eredetileg Kitus-nak hangzott. (Kit=Két, Us=Ős, tehát a Két Ős Birodalma)
Itt a Kitus birodalomban, a Csendes-óceán partján, az ötezer méternél is magasabb Kordillerák (Andok) hegyei között, az Amazonas medencéjéhez tartozó, őserdőkkel borított lapályok titokzatos és mesebeli tájain laknak azok az indián törzsek, amelyek közül néhányan ma is beszélik ősmagyar nyelvünket. Móricz kutatása alapján quitói Institutio de Antropologia y Geografia megállapította, hogy a spanyol önkény által kiirtott ősnyelv a magyar volt. Ennek nyomai világosan mutatkoznak a családi és földrajzi nevekben, jóllehet a spanyolok erőszakos nyelvcserét hajtottak végre.

A még magyarul beszélő törzsek – köztük a Cayapak, a Salasaca (Zala-szaka, több ősi forrás a szkítákat, szaka-ként nevezi meg. A szerk.) – pl. ezeket a szavakat használják: apa=apa, aya=anya, nap=nap, vin=vén, kit=két, us=ős, cu=kő, pi, bi=víz, fuel=folyó, pille=pille, lepke és még sorolhatnánk.
Mutatóba néhány, magyarral megegyező név: Tanay, Damma, Taday, Mór, Momay, Mansy, Pil, Béla, Uray, Zillahi stb.
Zuay tartomány egyik ősrégi helysége: Pest. A régi Kitus birodalom területén halomsírok (kurgánok) találhatók, bennük trepanált (lékelt) koponyák. A régészeti leletek között fokosokat találunk, és a magyar koronázási jogar és országalma hasonmását. Móricz szerint is: ez a kettős keresztet hordozó aranyalma, tulajdonképpen a földgolyót jelképezi.
Dél-Amerikában, de főleg Ecuadorban nagy lelkesedéssel fogadták e felfedezéseket. Valósággal ünnepelték, mivel a lakosságban, a spanyol hódítók erőszakos uralma sem tudta teljesen kiirtani a régi múlt emlékeit. A hivatalos körök leellenőrizték Móricz nyelvészeti és régészeti adatait, s azokat megbízhatónak találták. Elhatározták, hogy ebből egy hatalmas nemzetközi „ügyet” csinálnak, sürgetve az amerikai földrész történelmének reverzióját. A tervek szerint az ENSZ-hez akartak fordulni.
A további kutatások során, Móricz, az ecuadori ősrengetegben, az ottani indiánok segítségével felfedezett egy hatalmas barlangrendszert. A barlangok egyikében valóságos múzeumra bukkant. Aranylemezekre vésett, rovásos könyvtárat, szobrokat, kulturális emlékeket talált itt. Ezt a barlangot, Táltosok Barlangjának nevezte el. Szerinte az őslakók idehordták össze, mintegy óvóhelyre, a spanyol hódítók által veszélyeztetett kincseket. Móricz állítja, hogy az Andok hegység keresztül-kasul át van szőve barlangokkal és járatokkal. Ezeken közlekedhettek az őslakosok. Az argentin elnök és az ecuadori vezérkar meg akarta őt bízni egy kutató expedíció vezetésével, anyagi, technikai eszközöket ajánlva neki. Ez azonban csak terv maradt.
Időközben a nagy befolyású mormon egyház vezetői is bekapcsolódtak az ügybe. Ez az egyház roppant vagyonnal rendelkezik, aktív terjeszkedési programmal lép fel az amerikai államokban. Az egyház vezetői elmondták, hogy minden olyan kutatást támogatnak, amely az emberiség és a vallás eredetének tisztázását segíti elő. „Önzetlen” támogatást helyeztek kilátásba, csak azt kérték, hogy az aranylemezek tartalmát ők fejthessék meg.

Ezután 1967. szeptember 7-én, Móricz János egy nagy sajtókonferencián, a lapok, rádió és televízió riportereinek ismertette eredményeit. A több órán át tartó konferencia rendkívül lelkes hangulatú volt. Úgy látszott, hogy egy világraszóló szenzáció indul útjára, de ehelyett néma csend és mellőzés követte a konferenciát. Egyetlen hír sem jelent meg róla. Ellenben a mormon egyház főemberei továbbra sem hagyták békén Móriczot, folyamatosan unszolva, hogy árulja el nekik a barlang helyét.

Az agresszív viselkedésből kiderült, hogy nem egy hívő egyházról van szó, hanem egy világhatalomra törő szervezet áll mögöttük. Kincskeresés és egyéb célok ösztönzik őket. Móricz ekkor elhatározta, hogy a barlang titkát nem adja ki. Meggyőződött arról, hogy a barlangok feltárásának még nem jött el ideje, ezért előbb az amerikai földrészre került magyar nyelvű törzsek odaérkezésének rejtélyét akarta feltárni, illetve a tényt gyakorlati módszerrel bizonyítani.
1970. május 28-án az ecuadori óceánpartról vízre szállt, a Móricz elképzelései szerint készült, balsafa tutaj, rajta négy fiatalember. Móricz a partról rádió adó-vevő irányította őket. A tutaj 159 nap múlva október 4-én megérkezett Ausztráliába, Sydneytől nem messze. Itt bevontatták a nagy szenzációt keltő világjáró balsafa tutajt. (lásd: Magyar Ifjúság 1970. 50. szám)

Móricz feltételezése az, hogy a magyar nyelvű törzsek nyugatról érkeztek, vízi úton Dél-Amerikába. Ezt bizonyítják különben a csendes-óceáni és kelet-ázsiai földrajzi nevek is. Vámos Tóth Bátor, Hawaii-n élő emigrált földrajzszakos tanár a Hawaii-szigeteken 50 magyaros földrajzi nevet írt össze. A szigetvilágban pedig olyan neveket talált, mint pl. a Balaton menti Aliga, Kiliti, Lelle stb. Térképekkel igazolta, hogy Indonéziában minden negyedik, az Indus völgyében pedig minden harmadik földrajzi név magyar.
Az amerikai őslakosság hovatartozósága ill. bevándorlása kérdésében fontos adatokat szolgáltatnak az ú.n. Kland-tekercsek.
1967-ben Mexico City térségében húsz méter vastag lávatakaró alatt, kőládában lévő sértetlen írott tekercseket talált egy USA támogatást élvező régészcsoport. A C14-es vizsgálat 21000 évben állapította meg a tekercsek korát.

Azóta megfejtették ezeket, s kiderült, hogy azok a sok ezer évvel ezelőtt elsüllyedt MU történetét, műveltségét, viszonyait írják le. Az egyik munkatárs, Tony Earl, megírta az ásatások lefolyását és eredményeit a „Mu Revealed” c. könyvében. A nagy érdeklődést kiváltó mű, ma már valószínűleg nem kapható.

A fenti szöveget adatok és kéziratok nyomán összeállította: Hary Györgyné (1977)

 

 

TITKOS INDIÁN KINCSEK A TÁLTOSOK BARLANGJÁBAN  2 rész

Magyar kutató az inkák földjén

 

Újsághírek szerint a perui Andokban inka barlangrendszert találtak. Hasonlót már sokat ismernek a szakértők, de most páratlan felfedezést tett egy magyar kutató. Az Argentínában élő Móricz János az egyik indián törzs bizalmából Ecuadorban olyan barlangrendszerbe jutott el, ahová félezer éve nem tette be idegen a lábát. „Táltosok barlangja” nevet adta neki s eddig kutatásaival sok ezer éves, páratlan értékű régészeti leletekre bukkant.

 

ANNAK IDEJÉN AZ INKÁK nagyon sok föld alatti szállító és hadiutat építettek ki. A legtöbb Napisten templomot is összekötötték egymással a föld alatt. Felhasználták azokat a barlangokat is, amelyek elődeik természeti katasztrófák, így a vízözön (az indián legendákban „nagy víz”) idején készítettek menedékül.

A tudósok már jó néhány hasonló jellegű barlangot tártak fel, például a Rio Grande del Norte, a Rio Selado és a Rio Mancos kanyonjainak tufa- és homokkő falaiban. Az inkák ezek nagy részét templommá, szent helyekké alakították át. A spanyol hódítok megjelenése, mérhetetlen pusztítása és népirtása idején a főpapjaik vezetésével ezekre a helyekre igyekeztek összegyűjteni a még megmenthető értékeket, amelyeket azután hihetetlen ügyességgel és ravaszsággal tüntettek el a fosztogató zsoldosok elől. Számos rejtekhelyüket a mai napig sem sikerült felfedezni.

Legújabban teljesen sértetlen föld alatti „városra” bukkant Móricz János, a Vas megyei Horvátnádaljáról (ma Körmend) származó argentin kutató. Több éves szívós munka eredménye volt ez a felfedezés.
Éveken át tanulmányozta a dél-amerikai múzeumok, könyvtárak forrásmunkáit. Megtanulta a különböző indián nyelvjárásokat is, s ezután látott neki az alapos kutatásnak. Rokonszenves, vonzó egyéniségével baráti kapcsolatot teremtett több indián törzzsel, akiktől számos hasznos információt hallott arról, hogy létezett valamikor egy „nagy menedékhely”, ahová őseik a „nagy víz”, majd a spanyol pusztítás elől menekültek. Azt azonban nem tudták megmondani, hogy ez merre lehet.
A kutató nem csüggedt. Először 1964-ben Argentínában és Paraguayban, 1965-ben Bolíviában, 1966-ban Peruban, 1967,1968,1969,1970 és 1971-ben pedig Equadorban végzett alapos kutatásokat. Járt a Titicaca tónál, majd a Tihuánaku romvárosban. A közelben lévő hegyekben található barlangokról azt regélik az indiánok, hogy azokon át el lehet jutni Cusco városába. Kutatott a cuscói Naptemplom föld alatti járataiban is. A Cuscóhoz közeli Sakszauáman sziklavárában meg is találta az egyik föld alatti barlang bejáratát, amelyről az a legenda, hogy ezen az alagúton át közlekedtek a papok a cuscói Naptemplom, Sakszauáman és Machu Picchu-i erődváros között. Sajnos a magyar kutató alig néhány száz métert tudott csak előrejutni, mert annak további részét omlás zárta el.
Kutatási eredményei mind jobban azt bizonyították, hogy s keresett helynek Equador és Peru határán, az őserdőben kell lennie.
Hosszú hónapokon keresztül tanulmányozta az ecuadori indián törzsek életét, szokásait, fennmaradt mondáit. Egyre többet hallott az őserdő mélyén lévő föld alatti rejtekhelyről, ahová az indiánok a természeti katasztrófák idején menekültek. Sokáig úgy látszott, nem sikerül megtudnia, merre is lehet ez a hely. Érthető volt a bizalmatlanság egy „fehér emberrel” szemben, hiszen a spanyolok kegyetlenkedései kitörölhetetlen, örök nyomokat hagytak az őslakókban. Móricz János elment az indiánok közé, velük élt, dolgozott, segített a mindennapi munkájukban, sőt még a törzsi versenyeken és vetélkedőkön is részt vett. Baráti kapcsolatai végül is sikerhez vezették.
A döntő fordulat 1967 szeptemberének egyik napján következett be, amikor a jibarók törzsfőnöke, Nayambi és a varázsló Yukma, magukhoz kérették. Elmondták, hogy meggyőzödtek baráti szándékáról és készek arra, hogy elvigyék a „szent helyre”.

 

Ötnapos kimerítő út után érkeztek el a Santiago és a Coangos folyó közötti területre. Itt Nayambi rövid időre eltávozott, majd a bélák nevű törzs főnökével tért vissza. Móricz János céljának ismertetése után a bélák főnöke beleegyezett, hogy a kutató is velük tarthat. A jibaró törzsfőnöktől és a varázslótól megtudta, hogy a bélák „az istenek által kiválasztott szent törzs”, a spanyolok megjelenésekor vonult vissza önkéntes „száműzetésbe” a titkos menedékhelyre, magukkal hozva a legértékesebb ősi értékeiket. Vállalták azt, hogy a többi törzzsel nem érintkeznek, és védik a helyet. A bélákról tulajdonképpen csak a törzsfőnökök és a varázslók tudtak, de nem beszélhettek. Területük határait törzsön kívül ember nem lépheti át, mert a bélák őrei elpusztítják az illetéktelen behatolót. A titokzatos törzs, visszavonultsága ellenére is mindenről tud, mert a barlangrendszer folyosói nagy területet hálóznak be, s a kivezető és szellőző nyílásokon át figyelik a vidéket. Másrészt időnként a többi törzs vezetői és varázslói találkoznak velük, és minden eseményről beszámolnak. A folyósok bejáratait mérgezett nyilakkal felfegyverzett őrök fák üregeiből, sziklák hasadékaiból, szikalszirtek rejtekhelyeiről figyelik, mintegy ötszáz év óta változatlan éberséggel.; aki oda behatolni próbál, s a bonyolult titkos jeleket messziről nem mutatja fel, életével fizet a merészségéért.

A mai napig nem sem lehet pontosan tudni, minek is köszönheti Móricz János, hogy az indiánok megmutatták neki a barlangrendszert.
„… Mindig végtelen hálával gondolok indián testvéreimre – írja levelében –, akik bizalmukba fogadtak, s vállalták a kockázatot, hogy esetleg arra érdemtelenre pazarolják a szeretetüket. Esküvel ígértem meg, hogy életem feláldozásával is megőrzöm titkukat, s nem árulom el a kincskeresőknek az utat …”

 

Visszatérve az őserdőből a kutató, az indiánok engedélyével az ecuadori hivatalos szerveknek megemlítette a barlangrendszer létezését, de nem nagyon akartak hitelt adni beszámolójának. Csak szinte emberfeletti kitartásának köszönhette, hogy végül 1969-ben maga az akkori államelnök, Jose Maria Valesco Ibarra fogadta, s állandó kutatási engedélyt és segítséget biztosított számára, hogy expedíciót vezethessen a barlangok feltárására. Móricz külön szerződést kötött az indiánok jogainak biztosítására.

 

A „Móricz 1969” elnevezésű ténymegállapító expedícióban részt vettek a CETURIS (Turisztikai és Idegenforgalmi Hivatal), a turisztikai szövetség küldöttei, filmesek, geológusok stb. Az expedíció Guayaquilból Cuencába, majd Limonba ment. Limonban otthagyták a személy- és teherautókat, és el Pescadoba öszvérekkel utaztak. Tres Copalest és Puntilla de Coangest kenún közelítették meg, de innen már csak gyalog mehettek tovább, amíg a jibarók földjét, a Guajare hegyhátat el nem érték.
Ezután a barlangrendszer közelében tábort vertek, és elkezdődött az expedíció legizgalmasabb fejezet: a barlangba való leereszkedés.
Az indiánok kérésére ugyanis, biztonsági okokból, Móricz János az egyik nehezebben megközelíthető – veszély esetén könnyen lezárható – szellőző kürtőt választotta lejáratnak. Ekkor kb. 1000 méteres tengerszintfeletti magasságban voltak. Mintegy 80 métert kellett kötélen leereszkedni, ezután kb. 100 métert mentek egy alacsony és keskeny folyóson, ami hirtelen kiszélesedett, és egy 5 méter széles 1,7- 1,8 m magas kapuhoz értek., amelynek bejáratát rengeteg törmelék borította. Ezután egy hétszer forduló. 4 méter széles és a törmelékektől 1,4-1,6-2 méter között változó magasságú folyóson haladtak tovább. Erről több út ágazott el, amelyek kisebb-nagyobb termek nyíltak, ahol több helyen látható volt a Göncöl- szekér és a Dél keresztje csillagkép. Körülöttük medvék, bikaszerű állatok és férfialakok rajzai, és furcsa, íráshoz hasonló jelek. Nagyon érdekesnek találták, hogy a barlang természetes képződésű andezit falait gránittal erősítették meg. Gránitlapok fedték a folyósok és termek padozatát is. A kövek simára csiszolt felületei pontosan illeszkedtek egymáshoz.
Az egyik járat egy nagy 20*12 méteres terembe vezetett, amelyről Móricz János így ír:

„… megilletődve mentünk a sok ezer évvel ezelőtt épített, gránittal burkolt padozatú folyóson, amely egyszercsak kiszélesedett és egy tágas terembe értünk. Lenyűgöző látvány volt, amint a lámpák fénye két hatalmas oszlopra s a közöttük lévő hét, kőből faragott székre esett; mindegyikkel szemben egy-egy folyosó sötét nyílása tátongott. Az egyik sarokban 180-190 cm-es, aranyból készített csontváz feküdt. Kissé mellette, egy menekülő nőt ábrázoló szobor csodálkoztatott meg bennünket, amely úgy nézett, mintha valami borzalmas dolog elől menekülne. Karjában gyermeket tartott, aki kezében a ma ismert földgömbtől alig eltérőt szorított magához.

Körülöttük több, rézből és kőből készült állat- és madárszobrocska hevert szétdobálva.

Egy másik teremben vésett követ találtunk. Levegőben álló embert ábrázolt, aki egyik kezében a Napot, a másikban a fél Holdat tartotta, lába alatt gömbölyű Föld, az egyenlítő, a Bak- és a Ráktérítő vonalaival. Az emberke lába pontosan az egyenlítőn volt.”
A tíznapos kutatás során megállapították, hogy a 20 fokos, a szellőző kürtők következtében tiszta, friss levegőjű barlangrendszerben régebben hosszú ideig tevékeny élet folyt.

 

Az expedíció tagjai számos fő- és mellékfolyosót tártak fel. Ezek szimmetrikusan, határozott rend alapján kötik össze a termeket és vezetnek tovább. A szintkülönbségeket gránitlépcsők hidalják át. Jó néhány teremben megmunkált gránittömb és –laphalmazra leltek.
Louis Ortega főmérnök megállapításai szerint a barlangrendszert kb. 8-10 ezer éve kezdték kialakítani. Sajnos, az expedíció technikai felszereltsége nem volt alkalmas arra , hogy a barlangrendszer jelentékenyebb részét feltárják, átvizsgálják. Megfelelő eszközök híján nem is mertek belebonyolódni a föld alatti járatok szövevényébe, mert féltek, hogy eltévednek.

Nagyon kár, hogy a bizonytalan politikai helyzet miatt Móricz János egyelőre nem kapott további támogatást., annak ellenére, hogy a hivatalos szakértők, s a helyszínen készült fényképek, filmek és diapozitívek bizonyítják, hogy korunk egyik legjelentősebb régészeti felfedezéséről van szó. A barlangrendszer-feltárást nagymértékben akadályozza, hogy nagyon nehezen lehet megközelíteni.
Móricz Jánost nem kedvetlenítette el, hogy a nagy költségekre hivatkozva nem kapott segítséget. Azóta 1970-ben és 1971-ben, legutóbb idén februárban (1972. februárról van szó) indián barátaival többször felkereste a barlangrendszert, amelynek időközben „Táltosok barlangja” nevet adta. Megállapításai szerint a föld alatti járatok összes hosszúsága több száz kilométerre tehető. Kutatásai igazolják, hogy a föld alatt több út vezet Lojai tartomány felé.
A felttárás közben rátaláltak egy olyan folyosóágra is, amelyben egymásra halmozott aranylemezek sokasága várja elrendezve, hogy feltárják titkukat.

„… Valóban létezik a barlangrendszerben egy központi hely, amit vélemény szerint a „könyvtár” névvel lehet illetni. Itt sok-sok aranylemez látható gondosan elrendezve, tele képírással, de vannak lemezek, amelyek szerintem képleteket tartalmaznak; magasabb matematikai képleteket. Rengeteg használati tárgy is található itt, csak úgy hirtelenjében odadobva, felborulva kétkerekű kocsik, a rómaiak által használtakhoz hasonlítanak.
Valószínűnek látszik, hogy az inkák a föld alatti hírvívő útjai is kapcsolódnak ehhez az építményrendszerhez …”
A kutató jelenleg (1972-ben) hihetetlen erőfeszítések közepette folytatja munkáját, pedig nagyon fontos volna, hogy a világ régészei és történészei mielőbb megismerjék a barlangrendszer létrehozásának okait, s feldolgozzák az ott található adatokat, amelyek jelentősen elősegítenék a délamerikai kontinens történetének alaposabb megismerését.

SZENT-MIKLÓSSY FERENC

Delta 1972 július számában megjelent ckke

 

TITKOS INDIÁN KINCSEK A TÁLTOSOK BARLANGJÁBAN 3 rész

Magyar kutató az inkák földjén

Újsághírek szerint a perui Andokban inka barlangrendszert találtak. Hasonlót már sokat ismernek a szakértők, de most páratlan felfedezést tett egy magyar kutató. Az Argentínában élő Móricz János az egyik indián törzs bizalmából Ecuadorban olyan barlangrendszerbe jutott el, ahová félezer éve nem tette be idegen a lábát. „Táltosok barlangja” nevet adta neki s eddig kutatásaival sok ezer éves, páratlan értékű régészeti leletekre bukkant.

ANNAK IDEJÉN AZ INKÁK nagyon sok föld alatti szállító és hadiutat építettek ki. A legtöbb Napisten templomot is összekötötték egymással a föld alatt. Felhasználták azokat a barlangokat is, amelyek elődeik természeti katasztrófák, így a vízözön (az indián legendákban „nagy víz”) idején készítettek menedékül.

A tudósok már jó néhány hasonló jellegű barlangot tártak fel, például a Rio Grande del Norte, a Rio Selado és a Rio Mancos kanyonjainak tufa- és homokkő falaiban. Az inkák ezek nagy részét templommá, szent helyekké alakították át. A spanyol hódítok megjelenése, mérhetetlen pusztítása és népirtása idején a főpapjaik vezetésével ezekre a helyekre igyekeztek összegyűjteni a még megmenthető értékeket, amelyeket azután hihetetlen ügyességgel és ravaszsággal tüntettek el a fosztogató zsoldosok elől. Számos rejtekhelyüket a mai napig sem sikerült felfedezni.
Legújabban teljesen sértetlen föld alatti „városra” bukkant Móricz János, a Vas megyei Horvátnádaljáról (ma Körmend) származó argentin kutató. Több éves szívós munka eredménye volt ez a felfedezés.
Éveken át tanulmányozta a dél-amerikai múzeumok, könyvtárak forrásmunkáit. Megtanulta a különböző indián nyelvjárásokat is, s ezután látott neki az alapos kutatásnak. Rokonszenves, vonzó egyéniségével baráti kapcsolatot teremtett több indián törzzsel, akiktől számos hasznos információt hallott arról, hogy létezett valamikor egy „nagy menedékhely”, ahová őseik a „nagy víz”, majd a spanyol pusztítás elől menekültek. Azt azonban nem tudták megmondani, hogy ez merre lehet.
A kutató nem csüggedt. Először 1964-ben Argentínában és Paraguayban, 1965-ben Bolíviában, 1966-ban Peruban, 1967,1968,1969,1970 és 1971-ben pedig Equadorban végzett alapos kutatásokat. Járt a Titicaca tónál, majd a Tihuánaku romvárosban. A közelben lévő hegyekben található barlangokról azt regélik az indiánok, hogy azokon át el lehet jutni Cusco városába. Kutatott a cuscói Naptemplom föld alatti járataiban is. A Cuscóhoz közeli Sakszauáman sziklavárában meg is találta az egyik föld alatti barlang bejáratát, amelyről az a legenda, hogy ezen az alagúton át közlekedtek a papok a cuscói Naptemplom, Sakszauáman és Machu Picchu-i erődváros között. Sajnos a magyar kutató alig néhány száz métert tudott csak előrejutni, mert annak további részét omlás zárta el.
Kutatási eredményei mind jobban azt bizonyították, hogy s keresett helynek Equador és Peru határán, az őserdőben kell lennie.
Hosszú hónapokon keresztül tanulmányozta az ecuadori indián törzsek életét, szokásait, fennmaradt mondáit. Egyre többet hallott az őserdő mélyén lévő föld alatti rejtekhelyről, ahová az indiánok a természeti katasztrófák idején menekültek. Sokáig úgy látszott, nem sikerül megtudnia, merre is lehet ez a hely. Érthető volt a bizalmatlanság egy „fehér emberrel” szemben, hiszen a spanyolok kegyetlenkedései kitörölhetetlen, örök nyomokat hagytak az őslakókban. Móricz János elment az indiánok közé, velük élt, dolgozott, segített a mindennapi munkájukban, sőt még a törzsi versenyeken és vetélkedőkön is részt vett. Baráti kapcsolatai végül is sikerhez vezették.
A döntő fordulat 1967 szeptemberének egyik napján következett be, amikor a jibarók törzsfőnöke, Nayambi és a varázsló Yukma, magukhoz kérették. Elmondták, hogy meggyőzödtek baráti szándékáról és készek arra, hogy elvigyék a „szent helyre”.
Ötnapos kimerítő út után érkeztek el a Santiago és a Coangos folyó közötti területre. Itt Nayambi rövid időre eltávozott, majd a bélák nevű törzs főnökével tért vissza. Móricz János céljának ismertetése után a bélák főnöke beleegyezett, hogy a kutató is velük tarthat. A jibaró törzsfőnöktől és a varázslótól megtudta, hogy a bélák „az istenek által kiválasztott szent törzs”, a spanyolok megjelenésekor vonult vissza önkéntes „száműzetésbe” a titkos menedékhelyre, magukkal hozva a legértékesebb ősi értékeiket. Vállalták azt, hogy a többi törzzsel nem érintkeznek, és védik a helyet. A bélákról tulajdonképpen csak a törzsfőnökök és a varázslók tudtak, de nem beszélhettek. Területük határait törzsön kívül ember nem lépheti át, mert a bélák őrei elpusztítják az illetéktelen behatolót. A titokzatos törzs, visszavonultsága ellenére is mindenről tud, mert a barlangrendszer folyosói nagy területet hálóznak be, s a kivezető és szellőző nyílásokon át figyelik a vidéket. Másrészt időnként a többi törzs vezetői és varázslói találkoznak velük, és minden eseményről beszámolnak. A folyósok bejáratait mérgezett nyilakkal felfegyverzett őrök fák üregeiből, sziklák hasadékaiból, szikalszirtek rejtekhelyeiről figyelik, mintegy ötszáz év óta változatlan éberséggel.; aki oda behatolni próbál, s a bonyolult titkos jeleket messziről nem mutatja fel, életével fizet a merészségéért.
A mai napig nem sem lehet pontosan tudni, minek is köszönheti Móricz János, hogy az indiánok megmutatták neki a barlangrendszert.
„… Mindig végtelen hálával gondolok indián testvéreimre – írja levelében –, akik bizalmukba fogadtak, s vállalták a kockázatot, hogy esetleg arra érdemtelenre pazarolják a szeretetüket. Esküvel ígértem meg, hogy életem feláldozásával is megőrzöm titkukat, s nem árulom el a kincskeresőknek az utat …”

Visszatérve az őserdőből a kutató, az indiánok engedélyével az ecuadori hivatalos szerveknek megemlítette a barlangrendszer létezését, de nem nagyon akartak hitelt adni beszámolójának. Csak szinte emberfeletti kitartásának köszönhette, hogy végül 1969-ben maga az akkori államelnök, Jose Maria Valesco Ibarra fogadta, s állandó kutatási engedélyt és segítséget biztosított számára, hogy expedíciót vezethessen a barlangok feltárására. Móricz külön szerződést kötött az indiánok jogainak biztosítására.

A „Móricz 1969” elnevezésű ténymegállapító expedícióban részt vettek a CETURIS (Turisztikai és Idegenforgalmi Hivatal), a turisztikai szövetség küldöttei, filmesek, geológusok stb. Az expedíció Guayaquilból Cuencába, majd Limonba ment. Limonban otthagyták a személy- és teherautókat, és el Pescadoba öszvérekkel utaztak. Tres Copalest és Puntilla de Coangest kenún közelítették meg, de innen már csak gyalog mehettek tovább, amíg a jibarók földjét, a Guajare hegyhátat el nem érték.
Ezután a barlangrendszer közelében tábort vertek, és elkezdődött az expedíció legizgalmasabb fejezet: a barlangba való leereszkedés.
Az indiánok kérésére ugyanis, biztonsági okokból, Móricz János az egyik nehezebben megközelíthető – veszély esetén könnyen lezárható – szellőző kürtőt választotta lejáratnak. Ekkor kb. 1000 méteres tengerszintfeletti magasságban voltak. Mintegy 80 métert kellett kötélen leereszkedni, ezután kb. 100 métert mentek egy alacsony és keskeny folyóson, ami hirtelen kiszélesedett, és egy 5 méter széles 1,7- 1,8 m magas kapuhoz értek., amelynek bejáratát rengeteg törmelék borította. Ezután egy hétszer forduló. 4 méter széles és a törmelékektől 1,4-1,6-2 méter között változó magasságú folyóson haladtak tovább. Erről több út ágazott el, amelyek kisebb-nagyobb termek nyíltak, ahol több helyen látható volt a Göncöl- szekér és a Dél keresztje csillagkép. Körülöttük medvék, bikaszerű állatok és férfialakok rajzai, és furcsa, íráshoz hasonló jelek. Nagyon érdekesnek találták, hogy a barlang természetes képződésű andezit falait gránittal erősítették meg. Gránitlapok fedték a folyósok és termek padozatát is. A kövek simára csiszolt felületei pontosan illeszkedtek egymáshoz.

Az egyik járat egy nagy 20*12 méteres terembe vezetett, amelyről Móricz János így ír:

 

„… megilletődve mentünk a sok ezer évvel ezelőtt épített, gránittal burkolt padozatú folyóson, amely egyszercsak kiszélesedett és egy tágas terembe értünk. Lenyűgöző látvány volt, amint a lámpák fénye két hatalmas oszlopra s a közöttük lévő hét, kőből faragott székre esett; mindegyikkel szemben egy-egy folyosó sötét nyílása tátongott. Az egyik sarokban 180-190 cm-es, aranyból készített csontváz feküdt. Kissé mellette, egy menekülő nőt ábrázoló szobor csodálkoztatott meg bennünket, amely úgy nézett, mintha valami borzalmas dolog elől menekülne. Karjában gyermeket tartott, aki kezében a ma ismert földgömbtől alig eltérőt szorított magához.
Körülöttük több, rézből és kőből készült állat- és madárszobrocska hevert szétdobálva.
Egy másik teremben vésett követ találtunk. Levegőben álló embert ábrázolt, aki egyik kezében a Napot, a másikban a fél Holdat tartotta, lába alatt gömbölyű Föld, az egyenlítő, a Bak- és a Ráktérítő vonalaival. Az emberke lába pontosan az egyenlítőn volt.”
A tíznapos kutatás során megállapították, hogy a 20 fokos, a szellőző kürtők következtében tiszta, friss levegőjű barlangrendszerben régebben hosszú ideig tevékeny élet folyt.

Az expedíció tagjai számos fő- és mellékfolyosót tártak fel. Ezek szimmetrikusan, határozott rend alapján kötik össze a termeket és vezetnek tovább. A szintkülönbségeket gránitlépcsők hidalják át. Jó néhány teremben megmunkált gránittömb és –laphalmazra leltek.
Louis Ortega főmérnök megállapításai szerint a barlangrendszert kb. 8-10 ezer éve kezdték kialakítani. Sajnos, az expedíció technikai felszereltsége nem volt alkalmas arra , hogy a barlangrendszer jelentékenyebb részét feltárják, átvizsgálják. Megfelelő eszközök híján nem is mertek belebonyolódni a föld alatti járatok szövevényébe, mert féltek, hogy eltévednek.

Nagyon kár, hogy a bizonytalan politikai helyzet miatt Móricz János egyelőre nem kapott további támogatást., annak ellenére, hogy a hivatalos szakértők, s a helyszínen készült fényképek, filmek és diapozitívek bizonyítják, hogy korunk egyik legjelentősebb régészeti felfedezéséről van szó. A barlangrendszer-feltárást nagymértékben akadályozza, hogy nagyon nehezen lehet megközelíteni.
Móricz Jánost nem kedvetlenítette el, hogy a nagy költségekre hivatkozva nem kapott segítséget. Azóta 1970-ben és 1971-ben, legutóbb idén februárban (1972. februárról van szó) indián barátaival többször felkereste a barlangrendszert, amelynek időközben „Táltosok barlangja” nevet adta. Megállapításai szerint a föld alatti járatok összes hosszúsága több száz kilométerre tehető. Kutatásai igazolják, hogy a föld alatt több út vezet Lojai tartomány felé.
A felttárás közben rátaláltak egy olyan folyosóágra is, amelyben egymásra halmozott aranylemezek sokasága várja elrendezve, hogy feltárják titkukat.

„… Valóban létezik a barlangrendszerben egy központi hely, amit vélemény szerint a „könyvtár” névvel lehet illetni. Itt sok-sok aranylemez látható gondosan elrendezve, tele képírással, de vannak lemezek, amelyek szerintem képleteket tartalmaznak; magasabb matematikai képleteket. Rengeteg használati tárgy is található itt, csak úgy hirtelenjében odadobva, felborulva kétkerekű kocsik, a rómaiak által használtakhoz hasonlítanak.
Valószínűnek látszik, hogy az inkák a föld alatti hírvívő útjai is kapcsolódnak ehhez az építményrendszerhez …”
A kutató jelenleg (1972-ben) hihetetlen erőfeszítések közepette folytatja munkáját, pedig nagyon fontos volna, hogy a világ régészei és történészei mielőbb megismerjék a barlangrendszer létrehozásának okait, s feldolgozzák az ott található adatokat, amelyek jelentősen elősegítenék a délamerikai kontinens történetének alaposabb megismerését.

 

 

Az első hírek



1965. szeptember 12-én Ecuador legnagyobb lapja, a quitói „El Comercio“ első oldalán hozott rendkívüli beszámolót Móricz Jánosnak Ecuador területén végzett kutatásairól. Ebből a terjedelmes cikkből értesülünk első ízben arról, hogy a spanyol hódoltságot megelőző időben az ott élő törzsek közül a Puruha-Canari és a perui Puruha-Mochica törzsek nyelve ómagyar nyelv volt. Móricznak J. Jijon y Caamano „El Equador Interadino y Occidental“ című műve alapján végzett nyelvészeti összehasonlító munkája adta ezt az első rendkívüli eredményt.
1965. október 25-én a „Frankfurter Allgemeine Zeitung“ közli Buenos-Airesi munkatársának beszélgetését Móriczcal, amelyben megjegyzi, hogy ez a felfedezés forradalmasítani fogja az összes eddigi őstörténeti tételeket.
1965. december 17-én Móricz Limában (Peru) ki-jelentette a nemzetközi sajtó képviselői előtt, hogy egy magyar paraszt jobb nyelvészeti munkát végezhetett volna, mint az a sok nemzetközi tekintély, aki a az amerikai ősnyelveket felkutatta és osztályozta, mert a Cayapas törzs nyelve, amelyet a Chibcha nyelvek közé soroltak, éppen olyan magyar nyelv, mint a Poruha, Canari és a perui Purucha-Mochica nyelv, amely a Mochica nyelvcsoportba lett besorolva. Ezt a hírt az United Press hírszolgálati iroda röpítette fel és számtalan lap közölte.
1966. július 23-án a guyaquili „El Telegrafe“ vezér-cikket írt, melyben leszögezi, hogy Móricz kutatásai kimutatták, hogy az ecuadori nép Európába szakadt testvérei a magyarok. Ezért - bár az ecuadori fut-ballcsapat nem jutott Londonig a világbajnokságon - mégis képviselve van magyar testvéreinek kitűnő csapata által. Az Európába szakadt magyar testvéreink azok, akik mint annyiszor, most is meg fogják mutatni, hogy milyen hősi küzdelemre képesek a mi hajdani őspuhuráink, éppen ezért „elutasítjuk a kéretlen brazil képviseletet, mert minket a legtisztább és legősibb testvéreink képviselnek a londoni világbaj-nokságon: a magyarok“ - írja a lap.
1966. augusztus 7-én az „El Telegrafe“ teljes oldalt szentel Móricz felfedezéseinek. Ebből a rendkívüli in-terjúból arról értesülhettünk, hogy a Kara törzs, amely a róla elnevezett Kara-öbölbe (Bahia de Caracuez) a VIII. század vége felé érkezett, azonos a magyar, Királyi Szkíta Kara törzzsel, amely Indián keresztül vándorolva, majd hajózva visszatért az őshazába, a jelenlegi Ecuadorba. Kiderült a cikk folyamán az is, hogy az ecuadori őskutatás, mely a Kara törzs érke-zésével, Juan de Valesco óta nagyon sokat foglalko-zott, igazoltnak látja ennek a kitűnő jezsuita törté-nésznek, a Quitói Királyságról írott könyvét, amelyben többek között azt írja, hogy az „ó“ hangot a hajdani királyság területén csak a Kara törzs megérkezése hozta magával, mert előtte e hang helyett az „u“ hangot használták. Ezért Juan de Valesco azt ajánlja, hogy be kell utazni az egész világot és megkeresni azt a népet, amelynél az „ó“ helyett még mindig az „u“-t használják, mert azok a Quitói Királyság lakóinak testvérei. (Juan de Valesco /1727-1792/: Historia del reino de Quito-Equador. 1946)
A spanyolok megérkezésekor a Kara-öböl közelé-ben lévő Mánta városkának a neve Jokay volt és csak a spanyolok változtatták Mántára. Ugyancsak itt tisztázza Móricz, hogy az első quitói zsinat, Fray Louis Lopez de Solis püspök elnöklete alatt 1593-ban, olyan határozatokat hozott, hogy a katekizmust és a gyónási imákat le kell fordítani a püspökség területén élő népek nyelvére, mert ezek nem használják sem az Aymara nyelvet, sem az inkák általános nyelvét, a Kechuát. A megfelelő fordításokat a spanyol papok elvégezték, de azokon a nyelveken, azaz tájszólásokon sohasem tanították a keresztény tanokat, mert azok a nyelvek, azaz tájszólások mind magyarok voltak. Miután erről a Spanyol Korona értesült, megindult a legke-gyetlenebb nyelvcsere végrehajtása.
Don Pedro de la Gasca spanyol hódítót a spanyol udvar megbízta, hogy részletesen számoljon be, a Habsburg uralkodónak, arról a népről és nyelvről, amelyet a spanyolok itt találtak. Ezt ő meg is tette, így tehát mind a spanyolok, mind az osztrák Ferdinánd császár tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy nem egy új földrészt, hanem a magyarság őshazáját találta meg Kolumbusz.

Megjelennek a hamisítók



Amikor Móricz János, 1966-ban, hogy kutatásait folytassa, visszatért Ecuadorba, arról értesült, hogy időközben a románok, akik tudomást szereztek a magyar-ecuadori rokonság felfedezéséről, több ecuadori tudóst és újságírót meghívtak Erdélybe, ahol hosszú hónapokon át nyaraltatták őket, persze minden költségüket megtérítve, átvállalva. Hogy miért kellett a románoknak meghívni az ecuadori Akadémia tagjait, akkor vált világossá, amikor az egyik tudós cik-kében, amelyet Erdélyből küldött - és az El Telegrafe leközölt - jelezte, hogy az erdélyi nép szokásai, népviselete stb. azonosak az ecuadori népével, vagyis itt nyilvánvaló rokonságról van szó: a román és az ecuadori nép rokonságáról.
Bár Móricznak sikerült ezt az újabb román hazug-ságot semlegesítenie, mégis figyelmeztető, hogy míg a magyarság fel sem ocsúdott az első meglepetéséből, a románok már javában dolgoztak az újabb történelemhamisításon.

Ébredj, magyar nép!



1966. augusztus 19-én az El Telegrafe közölte Jorge E. Blinkorn megrázó cikkét, amely „Hamupipő-ke az őstörténetben“ címmel jelent meg. E cikkben a szerző megírja, hogy magukat civilizáltnak nevező emberek kezei által lett a hajdani ragyogó őskultúra tönkretéve, kirabolva. Ahol hajdan a magas kultúrájú nép várai és kegyhelyei ragyogtak a Nap első sugarának fényében, ott ma üszök és rom mered ránk, mint örök vádja az időnek, amely letörölhetetlenül mutatja az ide berontó vad spanyol hordáknak, mint ennek a barbárságnak a vak tetteit.
Legyen vége a sötét kornak - folytatja - és akiből a „tudósok“ a történelem Hamupipőkéjét csinálták, az a világtörténelem legnagyobb kultúrahordozó népe volt és fénye beragyogta a az egész világot. Cikkét azzal fejezi be: „Ébredj, szép alvó! Te nem vagy Hamupipő-ke! Ébredj és mutasd meg magad a népek előtt olyannak, amilyen valójában vagy: ragyogó tündér, kinek fénye ősidők óta beragyogta a világot kultúrájával! Ébredj, Ecuador történelme! Ébredj magyar nép!“
1966. augusztus 26-án a quitói El Comercio közli Móricz kutatásainak újabb eredményeit. Ebből a cikk-ből tudjuk meg, hogy a jelenlegi Ecuador területén a világ legmagasabb tűzhányója létezett, amelynek a neve Capac-Urcu volt és az őslakosság a Hegyek Atyjának nevezte, ami jelentésben is megfelel az APA-ÚR-KŐ-nek. A spanyolok változtatták meg a nevét El Ne-vada del Altalra, ugyanúgy, mint sok más ősi magyar nevét ennek az országnak.
Ugyanitt adja meg Móricz Quito és Guayaquil neveinek jelentését. Quito régi formája KIT-US. Így hívták a legrégibb őskorba visszanyúló királyságot is. KIT-US Két Ős-t jelent, azaz Quito városa még ma is híven őrzi a magyarság KÉT-ŐS atyjának, Góg és Magógnak (Nimród) emlékét.
Eredetileg nem Guayaquil, hanem Uaya volt a jelenlegi nagy kikötőváros neve. Az „u“ „ó“-t jelent, az-az régit, míg az „AYA“=Anya. Ugyanezen jelentéssel bírnak ezek a szavak egyébként több olyan törzsnél, amelyek megtartották régi magyar nyelvüket és ma is a hajdani KÉT-ŐS királyság területén élnek, Ecuadorban.
Ebben a cikkben Móricz felszólítja az angolszász kutatókat, hogy mint a tiszta tudomány pártatlan mű-velői, jól tennék, ha tisztáznák, hogy miként került a nyelvükbe és mely nép közvetítésével a KING szó, amellyel mindenkori uralkodójukat nevezik. Ez a szó ugyanis ősidők óta létezik Amerikában ugyanazzal a fogalommal, ahol mindenkor KINGA-ként ejtették és csak a spanyolok erőszakos fordítása eredményezte az INKA vagy INGA szavakat. Ennek a cikknek óriási visszhangja volt mind a tudományos körökben, mind a nép között.
1966. szeptember 12-én a quitói El Comercio rendkívüli interjút közölt. Móricz ebben a Csaba legendát írja le és megemlékezik arról, hogy CHABU vagy CSABA visszatért Nagy-Szkítiába: Amerikába.
Rámutat arra, hogy Csabát Chan-Chan-ban, Észak-Peru híres városában temették el, ahol aggkorában halt meg. Egyben tisztázza, hogy a magyar mitológiában ismert „Kán Opoz híres hajós“, azonos Thor Heyerdahl által Kon-Tiki-nek nevezett mitológiai személlyel, akit a magyar mese és mondavilág még azokból az időkből őrzött meg, amikor a magyarság Kán Opoz vezetésével hajóra szállva áthajózott az Óperenciás tengeren (Csendes-óceán), hogy mint „az utolsók, akik Szkítiából jöttek“, megérkezzenek a Kárpát-medencébe.
Ez a cikk olyan nagy hatást váltott ki, hogy még aznap délután egy franciskánus szerzetes felkereste Móriczot és közölte vele, hogy délben a rendfőnök felhívta a szerzeteseket, hogy erről a cikkről, valamint Móricz felfedezéseiről ne beszéljenek, mert mindez sérti a spanyolok ecuadori érdekeit. Később kiderült, hogy más rendeknél is hasonló tilalom hangzott el. Az említett szerzetes a legnagyobb felháborodásának adott kifejezést, mert így meggátolják őket abban, hogy az őskutatásból kivehessék a részüket. A szerzetes őslakos volt!

Rövid hírek



1966-ban az ecuadori Akadémia, mely több történészt bízott meg Ecuador történetének megírá-sával, a megbízást felfüggesztette, miután meggyőző-dött Móricz állításainak helyességéről. A történész csoportból kitűnt Guillermo Segarra, aki már magyarul is tanult és rendkívüli odaadással végezte az őshaza kutatását. Vele történt meg, hogy amikor még nem volt magyar szótára, felkereste Móriczot, hogy tisztázza vele az AZUNY tartományban sűrűn előforduló BALIN és BALHUG neveket, vajon az ősmagyar nevek közé kell-e sorolni ezeket. Móricz nagy örömmel közölte vele, hogy ezek a BÁLINT és a BALOGH családnevek megfelelői.

 

Az Instituto de Antropologia y Geografia del Ecua-dor (Ecuadori Antropológiai és Földrajzi Intézet) ugyancsak arra a megállapításra jutott, hogy a spanyolok önkénye által kiirtott ősnyelv a magyar volt. Az intézet szaklapját, amely a „Llacta“ néven jelenik meg, azért nevezték el így, mert a szó az ősnyelven „lakhelyet“ jelent, tehát az újságot mai nyelvünkön „LAKTA“-nak nevezhetnénk.

Cuenca városa, amely a hajdani, híres MÓR helyén épült, Ecuador legelőkelőbb városa. Magas kultúréle-tükre büszkék Cuenca lakói. Az őslakosság azonban ma is egyszerűen MORLCOS-nak nevezi magát, azaz MÓRLAKÓ-nak, azaz móri lakosnak.

 

Magyar táltos barlang Ecuadorban 4. rész

 

5. Rejtélyes, magyar nyelvű törzsek


A Saraguro törzs - mely bár szerepel krónikáink-ban, ennek ellenére mégsem található meg teljes bizonyossággal a Kárpát-medencében - ma is nagycsaládként éli életét Ecuadorban.
A Santo Domingo de les Colorados közelében élő „vörös indiánok“ nyelve ősmagyar volt, amelyet ma is beszélnek.
A kolumbiai határ közelében, a Santiago folyó felső folyásánál, az Onzole és Cayapas folyók közén élő „cayapas“ törzs nyelve szintén ősmagyar nyelv, amit ma is beszélnek.
A Keleti Kordillerákon túli ősrengetegben (Amazonia) lakó törzsek is megtartották ősmagyar nyelvüket, bár a spanyol hódítók önkénye elől me-nekülve le kellett mondaniuk sok kultúrvívmányuk-ról, hogy függetlenségüket megőrizhessék.
Nagyon könnyű lesz megállapítani a magyarországi törzsek és nagycsaládok eredetét, mivel bölcs elő-relátással úgy válogatták össze az áttelepítendő családokat, hogy minden egyes családnak csak egy részét vitték át, hogy az őshazában a családfa ki ne vesszen.
Móricz sohasem használja a „hungaro“ kifejezést, ami spanyolul magyart jelent, mindenkor magyarnak írja és mondja. Ez úgy belevésődött az ecuadoriakba, hogy egy alkalommal két úr kereste fel, hogy eldöntse a köztük felmerült vitát. „Kérem - mondta az egyik - képzelje el, hogy ez az úr azt meri állítani, hogy a hungarok azonosak a magyarokkal. Még több sem kellene, hogy a hungarokat, a világ legnagyobb népével, a magyarral összekeverjék! Tessék csak elképzelni!“ „Kérem - szólt a másik - én nem állítottam azt, hogy azonosak, mert ez képtelenség. Én csak azt mondtam, hogy úgy tudom, valami közük mégis csak van a hungaroknak és a magyaroknak egymáshoz.“

 

 

6. A KÉT-ŐS királyság népéhez



Amikor 1966. augusztusában a quitói rádió hullámain Móricz beszédet intézett a KÉT-ŐS királyság népéhez, kérte az ősi föld népét, hogy ne haragudjék a magyarságra, hogy ilyen sokáig nem tért vissza az őshazába, „de higgyétek el - mondta -, hogy ugyanúgy, mint Ti, édes testvéreim, mi is nagyon sokat szenvedtünk a Habsburgok vére terrorja alatt. Ma már tudom, hogy ti mireánk vártatok és helyettünk a spanyol hódítók önkénye jött. Az átvészelt sötét évszázadok elmosták az ide, az őshazába vezető utat, de lélekben mindig és mindenütt titeket kerestünk.“
Quito város kultúrigazgatója a megindultságtól fá-tyolozott hangon vette át a szót és a rádió személy-zete könnyes szemmel hallgatta hosszú méltatását. Amikor Móricz távozni akart, akkor vette észre, hogy az adás közben tömeg gyűlt össze és mindenki tudni akarta, hogy vannak-e rokonai és hol élnek.

Napokkal később Móriczot egy rögtönzött bizottság kereste fel, amely a rádió személyzetéből tevődött össze és arról értesítette, hogy a spanyolok kérték a kormányt, hogy Móricz többet ne beszélhessen a néphez. A kis bizottság pedig azért jött, hogy felkérjék, hogy megint a rádión keresztül intézzen Móricz lelkesítő szózatot, mert ők tovább már nem tűrik a spanyolok önkényét. Móricz ennek a lelkes kis csoportnak nehezen tudta megmagyarázni, hogy még nem érkezett el az idő arra, hogy ezt megtehesse.

7. A konkvisztádorok utódai



Móriczot később egy napon, egy nagyon előkelő és dúsgazdag konkvisztádor (hódító) utód, tárgyalásra hívta meg. A tárgyalásuk három napon át tartott. Ez idő alatt Móricz csak arra szorítkozott, hogy őt, kutatásaiban csak a tiszta tudomány érdekli. A spanyol konkvisztádorok, ma már nagyon előkelő, utódját végül is elhagyta a türelme, és azt mondta, nem tudja elképzelni, hogy a magyarság egyszerűen lemondjon őseinek földjéről.

„Egyébként Ön jól tudja - mondta -, hogy Ázsiának számtalan nép testvére a magyarnak és azt is tudja, hogy ez mit jelent!“
Móricz ellenvetésére, hogy őt tisztán a tudományos kérdés érdekli, kijelentette, hogy „nem lehetséges, hogy egy nép kimondja saját maga halálos ítéletét. Az a nép ugyanis, amely csak azért keresi múltját, hogy azt megismerje, az a nép meghalt. Én ezt nem tudom feltételezni Önökről.“
Előtte az íróasztalon egy nagy pecsétes boríték feküdt, a spanyol külügyminisztérium bélyegzőjével ellátva. Tartalma sejthető.
A későbbiek folyamán Móricz több ajánlatot ka-pott, amelyeket személyére nézve méltatlannak talált és visszautasított. Az ajánlatok lényege az volt, hogy hagyja abba a kutatásait.
Egy földbirtokos csoport azt ajánlotta, hogy azokat a birtokokat, amelyekre szerintük igényt tarthat Mó-ricz, „visszaadják“ neki, azzal a feltétellel, hogy min-denről hallgat és több magyar kutató nem jön ide. Ezek a földek azok, amelyek a Móri-urcu, azaz a Móri-Úr-Kő közelében vannak. Ahogy a korábbiakat, ezeket az ajánlatokat is visszautasította Móricz.

Ezek után Móricz arról is értesült, hogy az egyik összejövetelen felmerült a gondolat, hogy Móriczot el kellene tenni láb alól, hogy ne tudjon többé zava-rogni. Ez ellen, állítólag, egyesek azzal érveltek, hogy Móricznak nagy sajtója van, másrészt egy esetleges gyilkosság ráterelné Ecuadorra a magyarok figyelmét. Ezenkívül az őslakosság körében, a törzseknél, Móricznak az ily módon való eltüntetése, kiszámíthatatlan következményekkel járna. A legnyomósabb érv talán az volt, hogy Móricz ezentúl egy nagy kaliberű Colttal járt, s bárki megtapasztalhatta volna, hogy milyen gyorsan használni is tudja azt.

8. Jugoszláv(!) indiánok



Egy ízben, egy Loja tartománybeli gazdag földbir-tokos kereste fel Móriczot Guayaquilben és közölte vele, hogy ő sokkal hamarabb rájött arra, hogy az indiánok Európabeliek, de a nyelvük nem magyar, ahogy Móricz állítja, hanem jugoszláv nyelv. Tulaj-donképpen azért jött, hogy ezt a felfedezést hivatalo-san is bejelentse. Móricz kérdésére, hogy hogyan jutott erre a következtetésre, elmondta, hogy a II. világháború után jött egy jugoszláviai munkás, akit ő a birtokán alkalmazott. Ez az ember mind a mai napig nem tanult meg spanyolul, de az első naptól kezdve kitűnően megértette magát a birtokon dolgozó őslakosokkal (indiánokkal), akiknek a nyelvét ő nem érti. Ebből tehát ő már régen megállapította, hogy az indiánok nyelve jugoszláv nyelv. Amikor arról értesült, hogy Móricz bejelentette a maga felfedezését, elhatározta, hogy ugyanezt fogja cselekedni, miután tisztázta, hogy az indiánok ugyan európaiak, de nem magyarok, hanem jugoszlávok.
Móricz kérdésére, hogyan hívják azt az embert, a birtokos azt válaszolt, hogy KOVÁCS a neve. Móricz erre azt felelte neki, hogy a Kovács spanyolul Herrero-t jelent, azaz kovácsmesterséget. Kovács pedig nem a nem létező jugoszláv nyelven, hanem magyarul beszél az itteni testvéreivel. A meglepődött birtokos kijelentette, hogy lemond a „felfedezéséről“, mert - úgymond - ha Móricz még azt is tudja, hogy a „kovács“ spanyolul mit jelent, akkor nyilván tudósnak kell lennie. Rajta kívül ezt más nem tudta és ő is a Kovácstól tudta meg, aki ma is vígan él őshazabeli testvéreivel, spanyolul szinte semmit sem tud és a foglalkozása is kovács.

9. Csizmadia István, a tisztavérű indián



Ugyancsak Guayaquilben történt, hogy Alejandro Castro Benitez, El Oro tartománybeli ültetvényes felkereste Móriczot és azt mondta neki: „Kérem itt van ez az úr. Nagyon szeretném hallani Önöket magyarul beszélni, mert szeretném tudni, hogy Ön tényleg tud-e magyarul!“
Móricz meglepődve kérdi a másik férfitől, hogy magyar-e? „Igen, Csizmadia István vagyok.“ Erre olyan beszélgetés indult meg köztük, ami ilyen alkalmakkor szokott két idegenbe szakadt honfitárs között. A beszélgetést Benitez szakította félbe azzal, hogy meggyőződött, hogy Móricz tényleg beszél magyarul. Majd közölte Csizmadiával Móricz felfedezését, hogy az ecuadori indiánok magyarok, azaz a magyarság testvérei és még mai is vannak olyan törzsek köztük, akik magyarul beszélnek. Közben felsorolt néhány földrajzi nevet is, mire Csizmadia István elrohant. Benitez elmondta Móricznak, hogy Csizmadia az egyik legkiválóbb szakember Ecuadorban, az ő birtokán dolgozik, mint gépészmérnök. Igen nagy hangú ember és őt is naponta mindenféle vad indiánnak szokta nevezni.

„Most azonban visszavágtam neki - tette hozzá - mert nem én vagyok az indián, hanem a büszke ma-gyar, Csizmadia István!“
Kis idő múlva visszaszáguldott Csizmadia is, aki a megdöbbenéstől felindulva megragadta Móricz karját és hadonászva mondta: „Ez az őshaza! Most látom csak! Eddig vak voltam! Itt minden magyar, min-dennek magyar neve van! Én marha, hogy eddig erre nem jöttem rá! Mekkora felfedezést szalasztottam el!“

Ekkor Benitez megkérdezte Csizmadiától, hogy kettejük közül ki az indián.
„Én Csizmadia István, én vagyok a tisztavérű indián! Benitez, maga csak félvér! Érti? Félvér! Mesztic! A tiszta én vagyok!“
Ezek után Benitez végleg lemondott arról, hogy Csizmadiával szembe neki valaha is igaza lehessen.

 

 

Magyar táltos barlang Ecuadorban 5. rész

AZ IGAZSÁG



Az igazság előbb-utóbb kiderül. Ez történt 1965. júniusában, amikor Móricz János megtalálta a magyarság őshazáját. Azt az őshazát, amelyet a spanyol korona, a Habsburg-ház és mások is igyekeztek eltűntetni, hogy a magyarság soha ne ismerhesse meg őseinek dicső múltját.

KÉT-ŐS KIRÁLYSÁG



Nagyon kevés hiteles adat áll rendelkezésünkre a spanyol hódoltság korából, annak ellenére, hogy Benalcazar konkvisztádor idejében, amikor 1533-ban Kitót véres harcok árán elfoglalta, ott még mindenki az ősmagyar nyelvet beszélte.

Hatalmas munkák jelentek meg az Inkák tündöklő birodalmáról, s a krónikások és utazók, akik az „Újvi-lág“ minden zugát bejárták, megírták és megénekel-ték a hódítás legapróbb részleteit is. Csak a Kitói Ki- rályságról hallgattak. Legfeljebb egy-egy mellékmondatban említik Kis-Kis kemény ellenállását vagy Rumi, hős harcait. Még feltűnőbb ez a hallgatás, amikor a hajdani ősmagyar királyság területén hosszú évekig lakó fráterek és krónikások csak az Inka birodalmat írják le könyveikben, de egy szóval sem említik a Kitói Királyság létezését.
Az első hírek csak a XVIII. század végén és követ-kező század elején jutnak nyilvánosság elé. Humboldt, a perui Limából 1802. november 25-i levelében a következőket írja Vilmos testvérének:
„…Riobambai (Ecuador) tartózkodásunk alatt, ahol néhány napot időztünk Carlos de Montufar testvérének lakásán, ki ott a Corregidor, a véletlen által egy nagyon érdekes dolgot fedeztünk fel. Nem tudják, hogy mi volt a kitói provincia helyzete Tupac Yupánki Inka meghódítása előtt, de az indiánok királya Leandro Zapla, aki Lican (Likán) lakik és ahhoz képest, hogy indián, nagyon csiszolt intelligenciával rendelkezik, őriz egy kéziratot, melyet ősei írtak a XVI. században. Ebben le van írva az inkák előtti kornak a története. Ezek a kéziratok Purunay nyelven íródtak. Ez volt hajdan Kitó általános nyelve, de idővel áttértek az inkák nyelvére, a kechuára, s ma már teljesen ismeretlen. Szerencsére Zaplának egy másik őse ezeket az iratokat lefordította spanyol nyelvre.
Mi nagyon érdekes adatokat jegyeztünk ki belőle, különösen arra az emlékezetes korra vonatkozólag, amikor kitört a „Nevado del Altar“-nak nevezett vulkán. Ez a világ legmagasabb hegye kellett, hogy legyen egykor. Az indiánok úgy hívták „Capac Urcu“ (Apa-úr-kő), a Hegyek Atyja. Akkor uralkodott az utolsó szabad király Licán. A papok megjósolták, hogy ez a csapás okozza majd a királyság vesztét, s úgy mondták: „A világ képe megváltozik, és más istenek fogják a mieinket elűzni, ne szálljunk szembe a végzettel.“ Bekövet-kezett. A peruiak bevezették a Napkultuszt abban az országban. A vulkán működése hét évig tartott és a zaplai kézirat szerint a földeső olyan erős volt, hogy hét évig tartott az éjszaka Licán.“

(Hamy: Lettres americaias d’ Alexandre de Humboldt, Paris, 1904. 134-134.o.)

JUAN DE VELASCO (1727-1792)



Velasco 1727-ben Riobambában (Ecuador) szüle-tett. Jezsuita pap, aki a rend kiűzése után soha nem tér vissza Amerikába. Olaszországban (Faenza) telepedik le, ahol megírja a Kitói Királyság történetét.
Végrendeletében úgy rendelkezik, hogy kéziratát adják át az első előkelő kitóinak, aki majd Olaszor-szágba érkezik. Ezt a rendelkezést P. Davalos teljesíti és átadja a kéziratot Don Modesto Larreának.
A könyv első ismertetése 1837-ben jelent meg. 1840-ben egy párizsi kiadó folytatásokban kezdte közölni a művet, de az első hatvan oldal megjelenése után azt közlik, hogy bár meggyőződésük ellenére, de a nagy nyomás miatt, félbeszakítják a megjelenést. Remélik, hogy majd esetleg másnak nagyobb szerencséje lesz és a világ megismerheti ezt az amerikai földrészre vonatkozó fontos őstörténeti munkát.
Az eredeti kézirat örököse, engedve az akkori ecuadori elnök kérésének, átadta a művet a Nemzeti Könyvtárnak, azzal a kikötéssel, hogy ha a kézirat egyetlen percre is elhagyná a könyvtárat annak minden joga visszaszáll az adományozóra, vagy örököseire.
Az átadást követő napon az akkori kormány elnöke, Gabriel Garcia Moreno bement a Könyvtárba, magához vette a könyvet. Először hazavitte, majd később átadta a jezsuitáknak, akik titokban őrizték, majd kicsempészték a spanyolországi Chmartin de las Rosas-ba.
Azóta a spanyolok „nagylelkűen“ kiadtak Ecuadornak egy kópiát az eredeti könyvről. Azonban, ahogy ez már lenni szokott, ezt is maghamisították, átírták. Az eredeti helységneveket és királylistákat „átspanyolosították“. Az eredetit soha senkinek nem mutatták meg. Ezt is, mint sok más magyar őstörténeti okmányt, Spanyolország legtitkosabb levéltárjában őrzik.

Ennek ellenér mégis közlök részleteket a műből, mert így meghamisítva is sok olyan érdekes adatot tartalmaz az ősrégi Kutus (Két-ős) magyar királyságról.
Valesco a Kitói Királyság történetét négy részre osztja:
1. Az általános vízözöntől - Kr.u. 1000-ig, amikor is a királyságot a Kara Scyrik hódítják meg.

2. A hódítástól kb. 1500-ig, Huayna Capac hódítá-sáig.
3. Az ezt követő 46 év, a spanyolok megjelenéséig.
4. A perui polgárháborúk ideje

 

Forrás:      Dobogó III évfolyam/6 szám és IV évfolyam/1,2,3 és 4 szám

http://www.