Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


KAHLIL GIBRAN A PRÓFÉTA I.

2010.11.05

Almusztafa, a kiválasztott és a szeretett, aki önnön napjának hajnala volt, tizenkét esztendeig várakozott Orfalisz városában a hajójára, melynek vissza kellett térnie, hogy hazavigye őt a szigetre, ahol született.
      És a tizenkettedik esztendőben, az aratás hónapjának, Jelulnak hetedik napján felment a város falain kívül magasodó hegyre, és a tenger felé kémlelt, és a párán át látta, hogy közeledik a hajó.
      És szívének kapui kitárultak, és öröme messzire szállt a tenger fölött. És lehunyta szemét, és lelke csendjeiben imádkozott.

      Hanem ahogy leereszkedett a hegyről, szomorúság vett rajta erőt, és szívében ez a gondolat támadt:
      Hogyan menjek el békében, szomorúság nélkül? Bizony, szellemem sebesülése nélkül ezt a várost el nem hagyhatom.
      Hosszú napokat töltöttem el fájdalomban falai között, és hosszú éjszakákat magányosan; és ugyan ki távozhatnék fájdalmának s magányosságának színteréről bánat nélkül?
      Szellemem túl sok cserepét szórtam szét ezeken az utcákon, vágyaimnak túl sok gyermeke kóborol mezítelen e dombok között, s én terhek és kínok nélkül tőlük
      A mai napon nem ruhadarabot vetek el magamtól, hanem bőrt, melyet saját kezemmel szakítok le. Nem is gondolat, amit magam mögött hagyok, hanem szív, melyet éhség és szomjúság édesített meg.

      És mégsem vesztegelhetek tovább.
      A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom.
      Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt.
      Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném?
      A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia.
      És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé.

      Most, midőn leért a hegy lábához, a tenger felé fordult, és látta, hogy hajója a kikötő felé közelít, s fedélzetén a tengerészeket, honfitársait.

      És lelke feléjük kiáltott, és így szólt:
      Ősanyám fiai, hullámok meglovagolói,
      Mily sokszor hajóztatok álmaimban. És most eljöttetek ébrenlétemben is, amely egy mélyebb álom.
      Készen állok az indulásra, s lelkesültségem felvont vitorlákkal várja a szelet.
      Csak egyetlen lélegzetet veszek még ebből a nyugodt levegőből, csak egyetlen pillantást vetek még hátra,
      És aztán közétek állok, hajós a hajósok közé.
      Te pedig, hatalmas tenger, alvó anya,
      Aki magad vagy a szabadság és a béke pataknak és folyamnak-
      Még egyetlen kanyart tesz csupán e folyó, csak egyet csobban még medrében,
      S aztán megtérek hozzád, határtalan csepp a határtalan óceánba.
      És miközben lépdelt, azt látta, hogy férfiak és nők a távolban elhagyják földjeiket s a szőlőskerteket, és sietve indulnak a városkapuk felé.
      És hallotta, hogy az ő nevét mondják, és mezőről mezőre száll a hír, hogy hajója befutott.

      És így szólt önmagához:
      Legyen-e az elválás napja a gyülekezés napjává?
      Kimondassék-e, hogy alkonyom valójában hajnalt jelent nekem?
      És mit adjak annak, aki ekéjét a barázda felében hagyta, vagy annak, ki miattam leállította a szőlőprés kerekét?
      Váljék-e szívem bő termésű telt fává, hogy gyümölcseit összeszedve átadhassam nekik?
      Áradjanak-e vágyaim forrásként, hogy poharaikat teletöltsem vele?
      Lant vagyok-e, melynek húrjait a mindenható keze megérintheti, vagy talán fuvola, melyen lélegzete áthalad?
      Én a csöndeket kutattam, és vajon leltem-e olyan kincset a csöndekben, melyet most bízvást szétoszthatnék?
      Ha e nap az én aratásom napja, vajon hol vetettem el a magot, és vajon melyik, elfeledett évszakban?
      Ha valóban ez az az óra, mikor lámpásomat fölemelhetem, abban nem az én lángom lobog.
      Üres és sötét lesz a lámpa, melyet fölemelek,
      És az éjszaka őre tölti meg majd olajjal, és a lángot is ő lobbantja fel.

      Mindezeket szavakkal mondta el. De szívében sok minden maradt kimondatlanul. Mert mélyebb titkát ő maga sem foglalhatta szóba.

      És mikor belépett a városba, minden ember elébe jött, és mind kiáltozott, mintha egyetlen hang szólott volna.
      És előléptek a város elöljárói, és mondták:
      Ne menj el mitőlünk.
      Holdtölte voltál a mi éjszakánkban, és ifjúságod adott nekünk álmodni való álmokat.
      Nem vagy te idegen miközöttünk, sem vendég nem vagy, hanem a mi fiunk, akit szeretünk.
      Ne engedd, hogy szemünk éhezzék orcád látására.

      És a papok és a papnők így beszéltek hozzá:
      Ne válasszanak el tőlünk most a tenger hullámai, ne váljanak az évek, melyeket köztünk töltöttél, puszta emlékké.
      Szellemként jártál köztünk, és árnyékod fény volt az arcunkon.
      Nagyon szerettünk téged. De szeretetünk nem szólalt meg, és fátyol takarta azt.
      De most hangosan kiált hozzád, és leplezetlenül áll előtted.
      Hiszen mindig is így volt ez: a szeretet nem ismeri fel önnön mélységét, míg az elválás órája el nem következik.

      És előléptek mások is, és könyörögtek neki. De ő nem válaszolt. Csupán fejét hajtotta le, s akik közel álltak hozzá, látták, hogy mellére könnycseppek hullanak.
      És ő meg az emberek a templom előtti nagy térre mentek el.
      És a szentélyből előlépett egy asszony, kinek Almitra volt a neve. És papnő volt.
      És Almusztafa túláradó gyengédséggel nézett reá, mert Almitra volt az első, aki fölkereste őt, és hitt benne, amikor még csupán egy napja tartózkodott a városukban.
      És az asszony köszöntötte őt, mondván:
      Isten prófétája, te, aki a legvégsőt keresed, hosszú idő óta kémlelted a messzeséget hajód után.
      És hajód most megérkezett, itt az idő, hogy útra kelj.
      Mély vágy él benned emlékeid földje iránt, ahol leghőbb vágyaid lakoznak; a mi szeretetünk meg nem fog kötni téged, sem a mi ragaszkodásunk vissza nem tart.
      Mégis azt kérjük tőled, mielőtt távozol, beszélj hozzánk, és mondd el nékünk az igazságot.
      És mi továbbadjuk azt gyermekeinknek, és ők az ő gyermekeiknek, és így nem vész majd el soha.
      Magányosságodban őrködtél napjaink felett, és álombeli sírásunkat is ébren figyelted.
      Most tehát mutass meg bennünket önmagunknak, és mondd el mindazt, ami néked a születés és halál közöttiekről megmutattatott.

      És ő így felelt:
      Orfalisz népe, mi egyébről beszélhetnék én néktek, mint ami még most is lelkeitekben él?

És akkor Almitra azt mondá: Beszélj nekünk a Szeretetről.
      És ő fölemelte fejét, és az emberekre nézett, és csöndesség szállott reájuk. Aztán fennszóval ezeket mondotta:
      Amikor a szeretet int felétek, kövessétek őt,
      Jóllehet minden útja nehéz és meredek.
      És mikor szárnyai átölelnek, engedjétek át néki magatokat,
      Jóllehet a belsejében rejlő kardok sebet ejthetnek rajtatok.
      És amikor szól hozzátok, higgyetek szavának,
      Jóllehet hangja összetörheti álmaitokat, miként az északi szél pusztává sepri a kertet.

      Mert amiként a szeretet koronával ékesít, azonképpen fog keresztre feszíteni is. Amiként növekedésteket segíti elő, azonképpen nyeseget is.
      Amiként felszárnyal magasságotokba, és megsimogatja leggyengébb ágaitokat,
      Azonképpen száll le gyökereitekhez is, és megrendíti őket a földhöz való kapaszkodásban.
      Mint a gabona kalászait, úgy gyűjt be benneteket magának.
      Kicsépel benneteket, hogy mezítelenné váljatok.
      Megrostál benneteket, hogy megszabadítson a pelyvától.
      Fehérre őröl benneteket.
      Megkeleszt benneteket, míg képlékennyé nem lesztek;
      És azután szent tüzére vet benneteket, hogy szent kenyérré legyetek Isten szent lakomáján.
      Ezt teszi véletek a szeretet, hogy megismerjétek szívetek titkait, s e tudás által az Élet szívének egy darabjává váljatok.

      Hanem ha félelmetekben a szeretetben csak a békét és az örömöt keresitek,
      Akkor jobb, ha elföditek mezítelenségteket, és elmentek a szeretet szérüjéről
      Az évszakok nélküli világba, ahol nevethettek, de nem teljes szívből, és sírhattok is, de minden könnyet nem sírhattok el.

      A szeretet nem ad egyebet, mint önmagát, és nem vesz el semmit, csupán önmagából.
      A szeretet nem birtokol, és nem birtokolható.
      Mert a szeretetnek elég a szeretet.

      Amikor szerettek, ne mondjátok: "Isten a szívemben lakik"; mondjátok azt: "Isten szívében lakom".
      És ne gondoljátok, hogy irányíthatjátok a szeretet útját, mert a szeretet, ha méltónak talál rá, maga irányítja majd a ti útjaitokat.

      A szeretet nem vágyik egyébre, mint beteljesíteni önmagát.
      De ha szerettek, és a szeretet vágyakat ébreszt, legyenek ezek a ti vágyaitok:
      Hogy összeolvadjatok, s legyetek olyanná, mint a sebes patak, mely az éjszakában zengi dalát.
      Hogy megismerjétek a túlságos gyengédség kínját.
      Hogy a szeretet megértése ejtsen sebet rajtatok;
      És hogy véreteket akarva, derűsen hullassátok.
      Hogy hajnalban szárnyra kelt szívvel ébredjetek, és hálát adjatok az új napért, mely szeretetre virrad;
      Hogy délben megpihenve a szeretet mámoráról elmélkedjetek;
      Hogy az est leszálltakor hálával menjetek haza;
      S ha nyugovóra tértek, ajkatok azért mondjon imát, akit szerettek; dalotok őt dicsérje.

És akkor Almitra szólott újra, és azt mondá: És a Házasság, Mester?
      És ő így válaszolt:
      Együtt születtetek, és együtt is maradtok mindörökre.
      Együtt lesztek akkor is, amikor a halál fehér szárnyai szétszórják napjaitokat.
      Bizony mondom, együtt lesztek, még az Isten csöndes emlékezetében is.
      De együttlétetekben legyenek távolságok.
      És a mennyek szellői táncoljanak kettőtök között.

      Szeressétek egymást, de a szeretetből ne legyen kötelék:
      Legyen az inkább hullámzó tenger lelketek partjai között.
      Töltsétek meg egymás serlegét, de ne igyatok egyazon serlegből.
      Kínáljátok egymást kenyeretekből, de ne ugyanazt a cipót egyétek.
      Daloljatok, táncoljatok együtt, és vigadjatok, de engedjetek egymásnak egyedüllétet.
      Miként a lant húrjai egyedül vannak, habár ugyanarra a dallamra rezdülnek.

      Adjátok át szíveteket, de ne őrizzétek egymás szívét.
      Mert szíveteket csak az Élet keze fogadhatja be.
      És álljatok egymás mellett, de egymáshoz ne túlontúl közel:
      Mert a templom oszlopai távol állanak egymástól,
      És a tölgyfa meg a ciprus nem egymás árnyékában növekszik.

Egy asszony, aki mellére csecsemőt szorított, azt mondta: Beszélj nekünk a Gyermekekről.
      És ő így szólt:
      Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek.
      Ők az Élet önmaga iránti vágyakozásának fiai és leányai.
      Általatok érkeznek, de nem belőletek.
      És bár véletek vannak, nem birtokaitok.

      Adhattok nekik szeretetet, de gondolataitokat nem adhatjátok.
      Mert nekik saját gondolataik vannak.
      Testüknek adhattok otthont, de lelküknek nem.
      Mert az ő lelkük a holnap házában lakik, ahová ti nem látogathattok el, még álmaitokban sem.
      Próbálhattok olyanná lenni, mint ők, de ne próbáljátok őket olyanná tenni, mint ti vagytok.
      Mert az élet sem visszafelé nem halad, sem a tegnapban meg nem reked.
      Ti vagytok az íj, melyről gyermekeitek eleven nyílként röppennek el.
      Az íjász látja a célt a végtelenség útján, és ő feszít meg benneteket minden erejével, hogy nyilai sebesen és messzire szálljanak.
      Legyen az íjász kezének hajlítása a ti örömetek forrása;
      Mert Ő egyként szereti a repülő nyilat és az íjat, amely mozdulatlan.

Akkor így szólt egy gazdag ember: Beszélj nekünk az Adakozásról.
      És ő így válaszolt:
      Keveset adsz, amikor a te tulajdonodból adsz.
      Amikor önmagadból adsz, igazán akkor adakozol.
      Mert mi a tulajdon: tárgyak, melyeket megőrizel, attól való féltedben, hogy hátha holnap szükséged lesz reá.
      És a holnap -ugyan mit hoz a holnap a túlontúl elővigyázatos ebnek, mely csontokat kapar el a nyomtalan homokban, míg a szent városba tartó zarándokokat követi?
      És mi a szükségtől való félelem, ha nem maga a szükség?
      Hát a szomjúságtól való félelem, ha kutad tele van, nem maga az olthatatlan szomjúság?
      Vannak, kik keveset adakoznak a sokból, amijük van, s ezt az elismerés reményében teszik -e rejtett vágyuktól adományuk egészségtelenné válik.
      És vannak, akiknek kevesük van, s mind odaadják azt.
      Vannak, kik hisznek az életben és az élet gazdagságában, és az ő ládájuk sohasem üres.
      Vannak, kik örömmel adakoznak, és ez az öröm az ő jutalmuk.
      És vannak, akik kínnal adakoznak, és ez a kín az ő megkereszteltetésük.
      És vannak, akik adakoznak, és nem éreznek fájdalmat, sem örömöt nem keresnek, sem erényességet nem gyakorolnak ezáltal;
      Ők úgy adakoznak, miként amott a völgyben a mirtusz a levegőbe leheli illatát.
      Az ilyenek keze által Isten szava szól, és szemükből Ő mosolyog a földre.

      Jó adakozni, ha kérnek, de jobb kéretlenül, a megértéstől vezettetve;
      És akinek keze nyitva, annak számára nagyobb öröm megkeresni az elfogadót, mint adakozni.
      Van-e, amit meg kell tartanod?
      Minden, amid van, egyszer átadatik.
      Tehát adakozz ma, hogy az adakozás ideje a te időd legyen, ne örököseidé.

      Gyakorta mondjátok: "Adnék én, de csak annak, aki megérdemli".
      Gyümölcsös kertedben a fák, legelődön a jószágok nem mondják ezt.
      Ők azért adnak, hogy élhessenek, mert megtartani annyi, mint elveszni.
      Hiszen aki méltó arra, hogy nappala és éjjele legyen, az minden egyebet is megérdemel tőled.
      És aki megérdemli, hogy igyék az élet óceánjából, az megérdemli, hogy megtöltse kelyhét a te kis csermelyedből is.
      És mi lehet nagyobb jutalom, mint a bátorság, a bizalom, a kegyelem, ami az elfogadással jár?
      Hát ki vagy te, hogy az emberek felfedjék keblüket, leleplezzék büszkeségüket, s mezítelen méltósággal, megszégyenült büszkeséggel álljanak előtted?
      Nézd meg elébb, magad méltó vagy-e adni, az adakozás eszközévé lenni.
      Mert az igazság az, hogy az élet adakozik az élet számára - te pedig, ki adakozónak véled magad, nem vagy egyéb, mint tanú.

      Ti pedig, elfogadók - és valamennyien elfogadók vagytok - ne vegyétek fel a hála terhét, mert igát raktok ezzel önmagatokra és arra is, aki adakozik.
      Inkább emelkedjetek fel együtt az adakozóval az adományon, mintha szárnyakon;
      Mert számon tartani adósságodat egyet jelent azzal, hogy kételkedsz a nagylelkűségben, pedig annak anyja a szabad szívű föld, s atyja maga az Isten.

Akkor egy öreg ember, egy vendégfogadós szólalt meg: Beszélj nekünk az Evésről és Ivásról.
      És ő azt mondá:
      Vajha élhetnétek a föld illatából, s miként a légi növények, fénnyel táplálkozhatnátok.
      De mivel ölnötök kell, hogy ehessetek, s szomjatok oltására az újszülöttet anyja tejétől meg kell rabolnotok, legyen hát ez kegyes cselekedet.
      Legyen asztalotok oltárrá, melyen az erdő, mező tisztái és ártatlanjai áldozattá lesznek azért, ami az emberben még tisztább és ártatlanabb.

      Mikor megöltök egy állatot, szívetekben mondjátok neki:
      -Ugyanaz a hatalom, mely téged lesújt, lesújt engem is; az én sorsom is elvégeztetik.
      -Mert a törvény, mely téged az én kezemre adott, engem egy hatalmasabb kézre fog adni.
      -A te véred és az én vérem a nedv, amely a mennyország fáját táplálja.
      És mikor fogatokkal egy alma húsát szakítjátok fel, mondjátok szívetekben:
      -Magvaid testemben élni fognak,
      -És holnapod bimbója szívemben fog kinyílni,
      -És a te illatod lesz az én lehelletem,
      -És együtt örvendezünk majd a múló időben.
      És ősszel, amikor szőlőskertjeitekben a prés alá szüretelitek a fürtöket, mondjátok szívetekben:
      -Én magam is szőlőskert vagyok, s gyümölcsöm a prés alá gyűjtetik.
      -És mint az új bor, örök hordóba töltetem.
      És télen, amikor borotokat kancsóba töltitek, minden pohárért szóljon egy dal szívetekben;
      És szóljon egy dal az őszi napok emlékéért, a szőlőskertért és a szőlőprésért is.

Akkor egy szántóvető mondá: Beszélj nekünk a Munkáról.
      És ő válaszolt, mondván:
      Dolgoztok, hogy lépést tartsatok a földdel és a föld lelkével.
      Mert dologtalannak lenni annyi, mint elidegenedni az évszakoktól, és kilépni az élet menetéből, mely méltósággal és büszke alázattal halad a végtelenség felé.

      Amikor dolgozol, fuvola vagy, melynek szívén áthaladva a múló percek susogása zenévé változik.
      Melyikőtök maradna süket és néma nádszál, mikor minden egyéb összhangzóan együtt énekel?

      Mindig azt hallottátok, hogy a munka átok, a robot szerencsétlenség.
      De én mondom néktek, ha dolgoztok, beteljesíttek egy darabkát a föld legmesszibb álmaiból, azt a darabkát, melyet rátok szabtak, amikor az álom megszületett,
      És amíg munkálkodtok, igazán szeretitek az életet,
      És az életet munkálkodással szeretni azt jelenti, hogy meghitt ismerősötök az élet legbensőbb titka.

      Hanem ha fájdalmatokban a születést csapásnak, a test fenntartását a homlokotokra írt átoknak nevezitek, akkor én azt válaszolom, hogy semmi egyéb, mint homlokotok verítéke moshatja el onnan azt, ami oda íratott.
      Hallottátok azt is, hogy az élet sötétség, és ti fáradalmatokban visszhangozzátok, amit a megfáradtak mondottak.
      És én azt mondom, az élet valóban sötétség, ha nincsen akarat,
      És minden akarat vak, ha nincsen tudás,
      És minden tudás hiábavaló, ha nincsen munka, és minden munka üres, ha nincsen szeretet;
      Ha pedig szeretettel dolgoztok, önmagatokat összefűzitek önmagatokkal, egymással és Istennel.

      És mit jelent az, hogy szeretettel dolgozni?
      Úgy szőni gyolcsot, hogy a szálat a szívedből húzod, mintha azt a gyolcsot az viselné majd, akit szeretsz.
      Szeretve építeni a házat, mintha az lakna majd benne, akit szeretsz.
      Gyengédséggel vetni el a magot, és örvendezve aratni, mintha az enné a gyümölcsöt, akit szeretsz.
      A magad képére alakítani mindent, saját lelked lehelletével.
      És tudni azt, hogy körülötted állnak mind az áldott halottak, és figyelnek téged.

      Gyakran hallottalak benneteket, amint ezt mondjátok, mintha álmotokban beszélnétek: -Aki a márványt faragja, és saját lelke képmását felleli a kőben, nemesebb, mint aki a földet szántja.
      -És aki foglyul ejti a szivárványt, és az ember képmására vászonra fekteti, az több, mint aki sarut készít a lábainkra.
      De én azt mondom, nem is álomban, hanem a délidő túlontúl éber pillanataiban: a szél nem beszél ékesebben a hatalmas tölgyfához, mint a fűszálak legkisebbikéhez.
      És egyedül az nagyobb, aki a szél szavát a saját szeretete által édesebb dallá teszi.

      A munka a láthatóvá tett szeretet.
      És ha nem tudsz szeretettel munkálkodni, hanem csak utálattal, akkor jobb, ha otthagyod munkádat, és leülsz a templom kapuja elé, és alamizsnát kérsz azoktól, akik örömmel munkálkodnak.
      Mert ha közönnyel sütöd a kenyeret, keserű kenyeret sütsz, amely az ember éhének csak felét mulasztja el.
      És ha utálattal sajtolod a szőlőt, utálatod mérget párol a borba.
      És énekelj bár úgy, mint az angyalok, ha nem szeretsz énekelni, dalod süketté teszi az emberek fülét a nappal és az éjszaka hangjaira.

Akkor egy asszony azt mondta: Beszélj nekünk az Örömről és a Bánatról.
      És ő így felelt:
      A ti örömetek maga a bánat, mely igaz orcáját mutatja.
      És ugyanazon kút, melyből kacagástok buzog fel, nemegyszer volt már könnyekkel telve.
      Hogyan is lehetne másképp?
      Minél mélyebb árkot hasít lényetekbe a bánat, annál több öröm befogadására lesztek képesek.
      Hiszen a korsó, mely borotokat tartja, nem égett-e meg maga is a fazekas kemencéjében?
      És a lant, melynek szava lelketeket megnyugtatja, nem azonos-e a fával, melyet késsel vájtak üregessé?
      Amikor örvendeztek, nézzetek szívetekbe mélyen, és látjátok majd, hogy ahonnan örömetek származik, ugyanonnan való bánatotok is.
      Amikor bánkódtok, ismét nézzetek szívetekbe, és meglátjátok, hogy ami miatt sírtok, abban valaha örömöt leltetek.

      Vannak közöttetek, akik azt mondják: "Az öröm hatalmasabb, mint a bánat", és mások azt: "Nem úgy van, hanem a bánat a hatalmasabb".
      De én azt mondom néktek, hogy e kettő el nem választható.
      Együtt érkeznek, és mikor egyikük magában ül veled asztalodnál, jusson eszedbe, hogy a másik az ágyadban aluszik.

      Bizony, mérlegként függtök öröm és bánat között.
      Csak aki üres, az mozdulatlan és kiegyensúlyozott.
      Amikor a kincstartó fölemel, hogy aranyát s ezüstjét megmérje rajtatok, el nem kerülhetitek, hogy örömetek, bánatotok megemelkedjék avagy alászálljon.

Akkor egy kőműves állott elő, és mondá: Beszélj nekünk a Házakról.
      És ő válaszolt, és ezt mondotta:
      Építhettek elképzelt hajlékot a vadonban, és építhettek házat belül a város falain.
      Mert miként hazatértek szürkületkor, úgy tér meg a bennetek lakozó vándor is, aki mindig távoli és magányos.
      A te házad a te nagyobbik tested.
      Megnövekszik a nap fényében, és álomra szenderül az éj csöndességében, és álma nem álomtalan. Nem álmodik-e a házad? és álmában nem hagyja-e el a várost, nem lép-e át az erdőbe, hegytetőre?

      Vajha tenyerembe gyűjthetném házaitokat, és szétszórhatnám erdőn és mezőn.
      Volnának a völgyek a ti útjaitok, a zöld ösvények az utcák, hogy egymást szőlőskerteken át kereshessétek fel, és ruhátokban a föld illatával járjatok.
      De ez még nem lehet így.
      Atyáitok félelmükben túlontúl közel gyűjtöttek össze benneteket. És ez a félelem kitart még. Hajlékotokat egy ideig falak választják el földjeitektől.

      És mondjátok meg nékem, Orfalisz lakói, mitek van ezekben a házakban? Mi az, amit erős ajtókkal óvtok?
      Van-e békétek, az a csöndes akarat, amely megmutatja erőtöket?
      Vannak-e emlékeitek, azok a fénylő ívek, melyek az elme csúcsai között feszülnek át?
      Van-e otthonotokban szépség, mely a szívet a fából, kőből faragott tárgyaktól a szent hegyig vezeti?
      Mondjátok meg nekem, megvannak ezek a ti házaitokban?
      Vagy csupán kényelem van és a kényelem utáni vágy, az az alattomos dolog, mely vendégként lép a házba, s ott előbb gazdává, majd kényúrrá válik?
      Úgy van, idomárrá válik, és szigonnyal és korbáccsal nagyobb vágyaitok bábjaivá tesz benneteket.
      Habár a keze selyem, ám a szíve vas.
      Csupán azért ringat benneteket álomba, hogy az ágyatok mellett állva kacagjon a test méltóságán.
      Gúnyt űz egészséges érzékeitekből, és mint törékeny edényeket, pehelyágyba fekteti őket.
      Bizony mondom, a kényelem iránti vágy megöli a lélek szenvedélyét, s vigyorogva kíséri a temetési menetet.

      Hanem ti, a tér gyermekei, ti nyugalmatokban nyugtalanok, ti nem estek csapdába, nem juttok idomár kezére.
      Házatok nem horgony lesz, hanem árboc.
      Nem lesz csillogó bevonat, mely a sebet takarja, hanem szemhéj, mely óvja a szemet.
      Ti nem fogjátok szárnyaitokat összezárni, hogy az ajtókon áthaladjatok, nem hajtjátok le fejeteket, hogy a mennyezetbe ne ütődjék, nem fogtok félni a lélegzéstől, nehogy falaitok megrepedjenek és leomoljanak.
      Nem kriptákban fogtok lakozni, melyet a holtak emeltek az eleveneknek.
      És bár pompás lesz és fenséges, házatok mégsem fogja titkotokat megtartani, sem gátját vetni vágyaitoknak.
      Mert ami bennetek határtalan, az mind az ég palotájában lakik, melynek kapuja a hajnali pára, ablakai pedig a dalok és az éj csöndjei.

És a takács így szólt: Beszélj nekünk a Ruhákról.
      És ő ezt válaszolta:
      Sokat elfednek szépségetekből, ám ami nem szép, azt nem fedik el. És habár ruháitokban az illő szabadságot vélitek fellelni, nyűgnek és igának is érezhetitek őket.
      Üdvös volna, ha a nap és a szél inkább bőrötöket érintené, semmint öltözéketeket.
      Mert az élet lehellete a napfény, és az élet tenyere a szél.

      Néhányan közületek azt mondják: "A mi ruháinkat az északi szél szőtte".
      És én ezt felelem: Igen, az északi szél,
      De szégyenkezés volt a nyüstje, és inaitok elpuhulása a vetülék.
      És mikor munkáját bevégezte, kacagott az erdőben.
      Ne feledd, hogy a szemérem pajzs, mely megvéd a tisztátalanok tekintete ellen.
      És amikor nem lesznek többé tisztátalanok, mi más lesz a szemérem, mint az elme nyűge, félrevezetése?
      És ne feledd, a föld szereti mezítelen lábad érintését, és a szél szeret játszani a hajaddal.

És egy kalmár szólott: Beszélj nekünk az Eladásról és Vásárlásról.
      És ő válaszolt, és ezt mondotta:
      A föld átengedi néktek gyümölcseit, és szükséget nem szenvedtek, ha tudjátok, kezeteket miként töltsétek meg.
      A föld adományainak cseréjével lelitek meg a bőséget és megelégedést.
      Hanem ha a cserében nem szeretet és testvéri igazságosság van, akkor egyeseket kapzsiságba, másokat éhezésbe hajt.

      Amikor ti, a tengerek, földek, szőlőskertek munkásai, a piacon találkoztok a takácsokkal, a fazekasokkal és azokkal, akik a fűszerszámokat összegyűjtik,
      Idézzétek meg a föld uralkodó szellemét, hogy jelenjék meg közöttetek, és szentelje meg mérlegeiteket, és a mércét, mely értéket értékkel összevet.
      És ne tűrjétek el, hogy kereskedéstekben részt vegyenek az üres kezűek, akik munkátokért csupán szavakkal fizetnek.
      Az ilyen embernek mondjátok azt:
      -Jöjj velünk a földekre, vagy menj ki testvéreinkkel a tengerre, és vesd ki hálódat;
      -Mert a föld és a tenger hozzád ugyanoly bőkezű lesz, mint mihozzánk.

      És ha eljönnek az énekesek, a táncosok és a fuvolajátékosok, az ő portékájukból is vásároljatok.
      Mert ők is gyümölcsöket és fűszerszámokat gyűjtenek, és amit elébetek hoznak, habár álmokból formáltatott is, öltözteti és táplálja lelketeket.

      És mielőtt eltávoztok a piacról, gondoskodjatok arról, hogy senki se induljon útjára üres kézzel.
      Mert a föld uralkodó szelleme nem alhat békén a szél hátán, míg közületek a legutolsónak szüksége is ki nem elégíttetik.